Látom, a Gyerek nagyon mosolyog és kukucskál valakire. Nicsak, a Barbi! Tegnap is együtt játszottunk, ma is rögtön odajön hozzánk. A Gyerek kezében müzliszelet, ez az ő hadisarca minden alkalommal, mikor a dm-be megyünk. Barbi színlelt közönnyel kérdezi: “Mi van, te müzlizel?” A Gyerek csak elégedett vigyorral majszol tovább. Beszélgetéseik egyébként is elég jelképesek, mivel a Gyerek – mármint az enyém – most lesz csak három éves, Barbi pedig jövőre már harmadikos. Ismerem látásból régóta, mert mi minden nap járunk ide. Időnként feltűnik ő, vagy valamelyik testvére. Nem lehet őket nem észrevenni, hajszálpontosan ugyanolyan arcuk van: világos, szürkés szemek, betegesen sápadt bőr, vékony, de szinte összenövő szemöldök, temérdek szeplő, és azok a jellegzetes vonások, amik valami nagyon súlyos családi örökségről mesélnek: tartós bántalmazásról, idegbetegségről, vagy ezek kombinációjáról… De a kislány még abban a korban van, amikor a gyerekek többségéhez még valahogy olyan természetesen hozzá van nőve a jóság. Ez a zavaróan lángoló tekintet majd csak pár év múlva kapja meg az értelmét.
Barbi hasonlóan öltözött ma is, mint tegnap: koszos zokni, ócska, rövid póló, egy szoknya, amiből kizörögnek a pipaszár lábak, sőt, még a csípőcsont is, egy kukába való fiúszandál, ami csak félig van becsatolva és egy pár koszos zokni. Kevéske barna haja zsíros csatakokban lóg az arca körül. Mellette a Gyerek: szőke, loknis, husika, mosolygós, csinos, örökösen tudálékoskodó kis hároméves. Örülök neki, hogy még nem látja, és nem érti, Barbi mennyire gáznak számít. Mert annak számít szegény, hiába nem ő a gáz, hanem minden más, ami és aki körülötte van.
Ez itt nem a reklám helye, hanem egy kislány ebédje.
Tegnap ötletszerűen megosztottuk a kislánnyal a babapiskótánkat, semmilyen filantróp indulat nem vezérelt. Leginkább arra gondoltam, jobb, ha nem a Gyerek eszi meg az egészet, mert képes rá. Barbinak azonban lehet, hogy fontosabb volt az a pár piskóta, mint képzeltük. Idővel ugyanis sóhajtozni kezd, a gyerekek egyszerű kis alakoskodásával: “De kár, hogy nem ettem reggelit!” Egyből értem, honnan fúj a szél, de nem mutatom. “Hát az bizony nagy butaság, igaz?” – fordulok a Gyerekhez. “De azért ebédelni ebédeltél, nem? Vagy most fogsz?” “Mi nem ebédelünk…” – mondja Barbi szórakozottan. “Hogyan? Se te, se az anya, se az apa, se a tesóid? Nem esztek ilyeneket, mint spenót, krumplistészta, palacsinta…” “Pizza!” – vág a szavamba a Gyerek. “Ja, de, de…” – kap észbe Barbi. “Anyukád főz otthon?” “Főz, csak ma nem. Ma aludt.” Persze előbújik az állatos keksz a táskából. Eszik a két gyerek. Az egyik csak nassolásképp, a másik éhes, mint a farkas. Az utolsó darabokat igazságosan elosztják egymás között.
Holnap azt hiszem, szendvicset viszünk magunkkal. Megszólal bennem köznen egy szociológus: mit használ szegénynek, ha egyszer jóllakik, és közben nem változik semmi? De a válasz elég egyszerű: ha egyszer igazán éhes lennél, nem kérdeznéd.
