Hősies virtus, elképesztő tudatlanság, oroszos trehányság és nemtörődömség. Az irodalmi Nobel-díj kihirdetése óta vártunk erre a pillanatra, hogy magyarul is újra kapható legyen Szvetlana Alekszijevics megrendítő csernobili interjúkötete. Vezetők, akiknek csak az volt a lényeg, hogy semmi ki ne derüljön. Akik a lakosságnak nem osztottak jódot, de ők maguk bevették. Katonák, akik a csernobili bevetés után gyanútlanul kisfiuknak adták a sisakjukat. Szívszakasztó történetek a globális felelőtlenségről.
Vaszilij és Ljudmila Ignatyenko esküvői képe. Vaszilijt egy szál ingben küldték tüzet oltani Csernobilban. Halálos sugárdózist kapott, néhány nap alatt meghalt. Várandós felesége letagadta a babáját, hogy bemehessen Vaszilijhez a kórházba. A magzat szervezete vette fel a káros sugárzást, és a kislány komoly vese- és szívproblémákkal jött a világra, hamar meg is halt. A Nobel-díj átvételekor Szvetlana először Ljudmilára emlékezett több száz interjúalanya közül.
Távoli, elvont, megfoghatatlan Csernobil 30 év után. Talán nem is történt akkora baj. Talán nem is jóvá tehetetlen. Talán hisztéria és összeesküvés elmélet az egész. Éppen ideje elővenni Szvetlana Alekszijevics kötetét, beszéljenek maguk a közvetlen tanuk!
Szvetlana Alekszijevics. Megrendítő történetek hordozója.
A baleset időpontjában nagyjából 400 munkás tartózkodott az erőműben. Közülük rögtön 237 embert szállítottak akut sugárbetegség miatt kórházba. Ennek a tünetei égési sérülésekhez hasonló sebek, hányás, hasmenés, láz. Kisebb dózisok esetén a vérképző szervek károsodnak, nagyobb dózisoknál pedig az emésztőrendszer és végül az idegrendszer is. 8 Sv értékű sugárzás felett biztos a gyors halál. A baleset után legalább négyszázezer “likvidátort” vezényeltek a térségbe: katonákat, rendőröket, tűzoltókat. A küldetés lényegét titkolták előlük, amíg csak lehetett.
“Riadóztatták az ezredünket… sokáig tartott az utazás. senki sem mondott semmi konkrétat. Csak Moszkvában, a Belorusz pályaudvaron közölték velünk, hová visznek. Egy fiú, alighanem leningrádi lehetett, tiltakozott: »Én élni akarok.« Bírósággal fenyegették. Pontosan ezt mondta a parancsnok a felsorakozott katonák előtt: »Börtönbe visznek, vagy golyót kapsz.« – emlékezett vissza Arcjom Bahcijarau, közlegény. Volt, akinek a tüzet kellett oltania, volt aki a szennyezett fákat vágta, mások a lakosok kitelepítésénél segédkeztek.
Likvidátorok pózolnak “A kormány által kiszabott feladatot teljesítettük!” felirat mögött.
“Minket meg azzal a feladattal küldenek szolgálatba, hogy ne engedjük be őket. Ha egy öregasszony hoz egy kosár tojást, el kell koboznunk, és el kell temetnünk. Megfejte a tehenet, hoz egy vödör tejet. Vele a katona. El kell temetni a tejet… Titokban fölszedték a krumplijukat – el kell venni. Meg a céklát, a hagymát, a tököt. El kell temetni… az utasításnak megfelelően… Mindenkinek olyan volt az arca, mintha őrült lenne. Nekik is, nekünk is.” – mesélte Alekszijevicsnek Henadz Viktaravics Dzemjanyeu, rendőr. A már kiürített területeken valódi szellemvárosok fogadták a likvidátorokat.
Vizsgálják a halálos gabonát. Belorusz legfőbb exportcikkei mezőgazdasági termények voltak. Miután Magyarországra is eljutott a hír, annyi volt a biztonsági intézkedés, hogy “jól mossunk kezet, és mossuk meg a gyümölcsöket“.
“Az ajtón cédula: »Kedves járókelő, ne keress drága holmikat. Nálunk nem voltak ilyenek. Használhatsz bármit, de ne fosztogass. visszajövünk.« Más házakon különböző színű feliratokat láttam: »Bocsáss meg, szülőházam!« Úgy búcsúztak el a háztól, mint az emberektől. azt írták: »Holnap elmegyünk«, megadták a dátumot, sőt még az órát és a percet is. iskolai füzetből kitépett lapon, gyerekírással: »Ne bántsd a macskát, mert mindent megesznek a patkányok.« vagy: »Ne öld meg a mi Csibészünket. Ő jó.« – mesélte emlékeit Vaszil Ioszifavics Huszinovics, gépkocsivezető-felderítő.
“Nem viseltünk védőmaszkot… illetve emlékszem egyvalakire… Egy idősebb sofőrre… Ő mindig védőmaszkban vezetett. Mi meg nem. a közlekedési rendőrök is maszk nélkül álltak az út szélén. Mi a kabinban, ők meg nyolc órát álltak a radioaktív porban. Mindenkinek jól fizettek: háromszoros bér plusz kiküldetési díj. Kihasználtuk a lehetőséget… Tudtuk, hogy segít a vodka. a legjobb szer arra, hogy működésbe hozza a szervezet védekező mechanizmusait sugárfertőzés esetén. És megszünteti a stresszt. Nem véletlenül adták a háborúban a nevezetes népbiztossági decit. szokásos életkép: részeg rendőr bírságol részeg sofőrt… “ – emlékszik vissza Ihar Litvin a több százezer helyszínre vezényelt likvidátor egyike. A munkások a sugárzás veszélyről enyhén szólva nem kaptak érdemi felvilágosítást. A legtöbben védőruha nélkül végezték a feladatukat, bár voltak, akik acél-, ólomlemezekkel takarták be a kocsijuk ülését, vagy ezekből eszkábáltak mellényt maguknak. A vezetőség számára azonban ennél jóval fontosabb volt, hogy ne szivárogjanak ki az információk: a jelen levő kágébés minden hazatérő katonával elbeszélgetett, melegen ajánlva, hogy tartsa a száját… Így eshetett meg a következő tragédia Valjancin Kamkou, gépkocsivezető közlegénnyel.
“Hazatértünk. Mindent levetettem, megszabadultam minden ruhámtól, amit ott hordtam, kivágtam az egészet a szemétledobóba. Csak a ködvágó sapkámat ajándékoztam a kisfiamnak. annyira kérte. abban járt, le nem vette volna. Két évvel ezután megkaptuk a diagnózist: agydaganat… a többit már maga is kitalálhatja… Nem akarok többet mondani erről…”
Gyerekek. A szennyezett füvet legelő tehenek tejével vették fel a radioaktív jódot.
A széljárásnak és a Pripjaty folyónak köszönhetően Csernobil leginkább az aprócska fehérorosz nép nemzeti tragédiája lett. A radioaktív szennyeződés hatalmas mezőgazdasági területeket, számos paraszti falut lepett el. A következő években ezen a környéken volt leginkább megfigyelhető a gyermekkori pajzsmirigyrák ugrásszerű megnövekedése. A szörnyű következményeken sokat enyhített volna, ha a fehérorosz vezetőség csak egy kicsit is szívügyének érzi a lakosság sorsát. De erről szó sem volt Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének igazgatója szerint. Sőt, a szakértelem is hiányzott: 5 évvel a katasztrófa előtt számolták fel a belső sugárzás problémáját vizsgáló professzornő laboratóriumát, mondván, hogy a tudására úgysem lesz szükség. Mehetett ruhatárosnak.
Vaszilij Nyaszcjarenka. Sehol nem hallgattak rá.
“Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől. Aktatáskában hordtam magammal a sugárzásmérőt… Minek? Mert elegük volt belőlem, nem engedtek be a főfunkcikhoz… Ekkor elővettem a sugárzásmérőt, és odahelyeztem a titkárnők vagy a sofőrök pajzsmirigyéhez, akik épp az előszobában üldögéltek. Ettől megrémültek, ez pedig néha segített, és beengedtek. „Minek rendez itt jeleneteket, professzor? Talán csak maga aggódik a fehérorosz népért? Úgyis meghal mindenki valamiben: az egyik a dohányzástól, a másik autóbalesetben, a harmadik végez magával.” Kiröhögték az ukránokat. Térden csúsznak a Kremlbe, kérnek pénzt, gyógyszert, sugárzásmérő műszert (hiány volt belőle), a mi főnökünk meg (azaz Szljunykou), negyedóra múlva ilyen helyzetjelentést adott: „Minden rendben. Megoldjuk saját erőből.” Megdicsérték: „Derék dolog, fehérorosz testvérek!” Hány emberéletbe került ez a dicséret?! Vannak információim arról, hogy a főnökség vett be jódot. Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. Ez jódoldat nélkül elképzelhetetlen lett volna. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátására tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb… Ezért még senki sem felelt…”
Szljunykou elvtárs metróvonalat ad át. Hosszú, egészséges élet áll mögötte.
Nyeszcjarenka Csernobil után egész további munkásságát az áldozatok segítésének és a következmények enyhítésének szentelte, arra a következtetésre jutva, hogy az emberiség nem nőtt föl ahhoz a technológiához, amit megalkotott magának. 73 éves korában hosszú és fájdalmas betegségben hunyt el, pedig még számtalan terve volt. A visszaemlékezésben említett, egykori traktoros Szljunykou főtitkár 87 évesen már régóta gondtalan nyugdíjas éveit éli. Több fontos kitüntetés birtokosa, semmiféle felelősségre vonás nem érte. Egyedül az atomerőmű vezetőit ítélték el, maximum 10 éves börtönbüntetést kaptak.
Csernobil új szarkofágra vár. A jelenlegin több rés is van, beszivárog az eső, besüt a napfény a roncsokra, találgatni sem lehet, mi folyik odabent. A történet még messze nem ért véget.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: