Már jó ideje, ha meghal egy számomra kedves művész vagy közéleti szereplő, az első, aminek utánanézek, hogy voltak-e gyerekei, családja az illetőnek. Valószínűleg azóta, hogy nekem vannak. És ha azt látom, hogy gyerekek nélkül halt meg, úgy érzem, egy újabb nem helyén való dologra akadtam a világegyetemben.
Tudom én, hogy ez teljesen korszerűtlen. Tudom, hogy a biológiai szülőség nem mindenkinek adatik meg. Sőt, azt is tudom, hogy Dawkins óta az ilyesmit divat egyszerűen a legalacsonyabb szintű önzőségnek tekinteni, ami már nem is a lélekből fakad, hanem a zsigereinkben van, a génekkel együtt kapjuk. Azért akarunk gyerekeket -szerinte- , mert a génjeink tovább akarják örökíteni saját magukat. Hát legyen így! Szerintem szép ez az ősidőkből eredő, mindig továbbadódó önzőség. Önző vagyok. Szeretem magamat. Elvégre a Biblia szerint is csak annyira kell szeretnem a felebarátomat, amennyire magamat is képes vagyok szeretni.
A fiatal Kertész
Fel lehet fortyanni: egy ember élete gyerekek nélkül is lehet szép és értékes! Igen, szép, értékes és hiányos. Leírt szavak, zene, képek, Nobel-díj, bármiféle szép és kevésbe szép földi dolgok nem képesek megőrizni az embert teljes valójában. De a gyereked valaki belőled, aki továbbél utánad.
Eszembe jut egy bizonyos Gyula bácsi. A rendelő szűk folyosóján együtt várakoztunk egyszer, és persze szóba elegyedtünk. Nekem gyengéim a kedves és jól öltözött öregek. Annyi rosszul öltözött idős ember él nálunk, hogy ha látok valakit, aki ízlésesen, és nem ezeréves darabokba van öltözve, egészen ellágyulok. Öregnek lenni és szépen öltözni, ez annyit jelent, hogy az embernek még vannak céljai az életben. Gyula bácsi a nyári melegben elegánsan sportos fehér inget és nadrágot viselt, amivel rögtön levett a lábamról. Kiderült, hogy a nyolcvan felé közelítő úriember pár éve még lovagolt, innen is volt az egyik egészségügyi problémája. A vidám, robosztus bácsi végül azt is elmesélte, hogy egyetlen gyerekük született a feleségével, de az csecsemőkorában meghalt, és egy komplikáció miatt a felesége többé nem tudott teherbe esni. Sok mindent csinálnak, aktívak, szeretik őket, vannak barátaik, köztük fiatalok is, de “árvák vagyunk” – összegezte Gyula bácsi az életüket.
Kis értetlenséggel tölt el, amikor emberek olyan feltételekhez kötik a gyerekvállalást, mint saját lakás, x millió forint, ez-az, nem akarnak “a bizonytalanra szülni”. Magyarországon napjainkban azért elég ritka az éh- és fagyhalál, mondom legmélyebb részvéttel azok felé, akiket mégis fenyeget. De ez többnyire nem a fiatal, házas, munkavállaló réteg. A szívekben és a fejekben nincsenek rendben a dolgok: az emberek félnek a meggyarapodó háztartási munkától, az éjszakázástól, a pluszkilóktól, a munkaerő piacról való kiszorulástól – pedig ha a gyerek megvan, mindez csak járulékos szervezési kérdés. És nem szabadna, hogy egyszerű szervezési kérdések befolyásolják az életünk legfontosabb döntéseit.
Az író gyerekként, majd Nobel-díjasként
Az élet egy hol szomorú, hol vidám zarándok út. És minél népesebb a karaván, annál nagyobb élmény.
Egyszóval: gyermekek nélkül halt meg Kertész Imre, aki túlélte a Holocaustot, majd ahogy eleve el is tervezte, első magyar íróként irodalmi Nobel-díjat kapott. Ahogy felesége – akivel 1996 óta élnek együtt – elmondta, mivel mindketten súlyos betegek voltak, gyakran gondolkoztak és beszélgettek a halálról, annak ellenére, hogy kimondottan szerették az életet. (Akik meggyőző okok hiányában gyakran éreznek boldogtalanságot, azok nem gondolnak elég gyakran az elmúlásra. Az elmúlás lehetősége ugyanis ünnepi fénybe öltözteti a leghétköznapibb dolgokat is. Hát még olyasmit, mint egy házasság vagy egy szerelem.)
Álljon itt az emlékére egy idézet:
“Hajnal van s egy ember halad a lapályon lukakat vájva a földbe. A kezében kétkarú szerszám melyet két kézzel megragadva belevág a lukba majd tüzet csihol és fellobbantja benne a követ. S lukról lukra haladva tüzet csihol a sziklából melyet Isten oda teremtett. Mögötte a síkon kóborlók csapata akik csontokat keresnek és mások is akik nem. S lépkednek meg-megtorpanva mintha óraművel irányított szerkezet lennének miáltal olybá tetszik hogy szeszélyes megfontoltság vezérli mozgásukat jóllehet ez a valóságban nem így van csak járják a síkot öntudatlan lukról lukra haladva melyeknek sora a láthatár legszéléig terjed nem is a folytonosság fenntartása végett hanem inkább egy elvet igazolandó – ok és okozat szükségszerű egymásutánjának bizonyítására mintha csak minden egyes kerek s önmagában tökéletes luk léte az előzőből következnék ama véghetetlen prérin ahol a csontok hevernek s ahol a csontszedők bóklásznak és mások is akik nem szednek csontokat. Lángot lobbant a lukban majd elteszi a tűzcsiholó acélt. Aztán mindnyájan mennek tovább a síkon.”
(Cormac McCarthy: Véres délkörök, Epilógus)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: