Talán nem volt még olyan kor, amiben ennyire nehéz lett volna szülőnek lenni, mint a mai. A pszichológia felvirágzásához és a gyerekjogok örvendetes kibővüléséhez valahogy az csatlakozott, hogy a nevelés olyan kérdéssé vált, mint a foci. Nagyon kevesen profik benne, de elméletben mindenki ért hozzá, és mindenki örömmel szól bele, hogy megossza saját egyedül üdvözítő elméletét.
A sok szegény szerencsétlen szülő, ha nem vigyáz, ronggyá alázzák és teljesen elbizonytalanítják mindenben, amit igaznak hitt – elég ehhez néhány újságcikket elolvasni, pláne a cikk alatt a kommenteket, amik rendre általános “üvöltözésbe” torkollanak, aminek a lényege, hogy néhány agilis (gyermektelen, vagy max. egy gyermekes) kommentelő osztja az észt, hogy mit hogyan kéne, a szülők pedig egyre ingerültebben próbálják védeni magukat. A vége többnyire ez: A: “Túlvállaltad magad, és ezt a gyereken vered le!” B: “Van neked gyereked egyáltalán?!!!!” C: “Nincs is neked gyereked!” D: “A, te egy állat vagy!!! Neked tutira nincs gyereked!!!“
Igen, az ilyen kedveskedés sem ritka.
Mindenhol szélsőséges őrültekről, lelkileg súlyosan károsított gyerekek elrettentő eseteiről van szó, az anyuka pedig, aki csak néhány jó nevelési tippet vagy egy kis megerősítést szeretett volna kapni egy fórumon, lassan már a szemöldökét összevonni is fél, és naphosszat ez dobol a fejében: “Most azért vagyok rossz anya, mert nem igyekszem eléggé. Most azért vagyok rossz anya, mert túlvállaltam magam. Most azért vagyok rossz anya, mert rossz anya vagyok…“
A fő probléma az, hogy a mostani fiatal szülőgeneráció szülői bizony egyáltalán nem voltak ilyen lelkiismeretesek ebben a kérdésben. Nevelték a gyereket, ahogy jónak találták, amikor csak tudták, kicsapták őket a nagyszülőkhöz, majd amint lehetett, vitték őket örömmel a bölcsibe, oviba, mert akkoriban az volt a divat. Ezek a gyerekek felnőve érzik, hogy valami többet kéne adniuk a saját utódaiknak, de hogy mit, arról fogalmuk sincs. Tanácstalanul kapkodnak ide-oda, és a különböző nevelési elvek természetesen homlokegyenest ellenkező útmutatást adnak nekik, kezdve azzal, hogy felvegyék-e a síró csecsemőt vagy sem.
A problémát csak tovább súlyosbítja, hogy mindez egy materialista és szocialista környezetben zajlott le, így a társadalomban még a legalapvetőbb értékek tekintetében sincs konszenzus.
Tehát itt van a jószándékú szülőnk, aki tökéletes szülő szeretne lenni. Eddig, amíg nem volt gyereke, a kutyát sem érdekelte, hogy hogyan él, mivel tölti az idejét, hogyan beszél, mit eszik. Most viszont már mindenkinek van hozzá egy keresetlen szava: “Hogy tömheti csokival ezt a pici gyereket?” “Ez egy megszállott. Nem ad semmilyen süteményt a gyereknek. Pár év múlva majd teljesen rá fog szokni, mert annyira el volt tiltva tőle…” “Miért nem segít a gyereknek felmászni a csúszdára? Le fog esni szegény!” “Miért segít felmászni a gyereknek a csúszdára? Soha nem fogja így megtanulni egyedül!” Szegény szülőnk az látja, hogy hirtelen tökéletesnek kell lennie. Sőt, több mint tökéletesnek. Miközben az élete hatványozottan nehezebbé vált, mint amilyen eddig volt: éjszaka szoptat, pelenkázik, nappal gyerekorvoshoz, játszótérre, boltba rohangál, és közben mindenhol szuperszülőkről olvas, akik sosem csapnak a gyerekük fenekére, minden nap főznek, blogot vezetnek, sok pénzt keresnek, csinosak, blablabla…
És szegény agyonstresszelt szülők még a sorstársak szolidaritására sem számíthatnak. Az elkötelezett kötődve nevelő anyuka gyanakodva nézi anyukatársát, aki csak három óránként szoptat. A babakocsizó anyuka csodabogárnak nézi a csecsemőjét magára kötöző másikat. A vegetáriánus viszolyogva nézi a húsevő családot. A vajszívű félrefordítja a fejét, amikor egy apuka a fia fenekére csap a honokozóban. És mindenki úgy érzi, hogy rajta kívül mindenki őrült…
A szülők kötelességeit mindenhol visszhangozzák, a jogaikról azonban sehol sem esik szó. (Van nekik egyáltalán olyan?!) Kritikát mindenhol kapnak, dicséretet sehol sem.
Hogyan védhetnék meg magukat az ellenséges közegtől?
- Legjobb, ha néhány évig semmilyen gyerekneveléssel foglalkozó cikket nem olvasnak.
- A barátaikkal veszik körül magukat.
- Ha eddig még nem sikerült, most jó vastag bőrt növesztenek. Emellett elsajátítják az “egyik fülemen be…” módszert.
- Megpróbálnak a legtöbb dologban az ösztöneikre és a józan eszükre hagyatkozni, és nem magyarázkodnak senkinek.
- Tudatosítják magukban, amit senki sem feltételez róluk: SZERETIK a gyerekeiket, ezért a kisebb hibák, amiket útközben elkövetnek, később talán feledésbe fognak merülni…
Hadd szólaljon meg a másik oldal is: pedagógusként a kedvencem, amikor egyes szülők azzal jönnek, hogy “majd ha saját gyereked lesz, megtudod” Itt azért súlyos tévedés van! Szögezzük le: a pedagógusnak NEM az a dolga, hogy úgy bánjon a gyerekkel, mint egy szülő. Másrészt, a pedagógus munkáját elvileg nem szabadna, hogy befolyásolja, hogy van-e gyereke vagy nincs. A pedagógus (jó esetben) szakember, a szülő meg szülő, nem lehet összehasonlítani őket, két különböző kategória.