Hogyan viseljük, ha megfosztanak minket a kliséinktől?
Milyen egyszerű lenne az élet, ha képesek lennénk rá, hogy soha ne hazudjunk. De ha még valamilyen morál jegyében rá is kényszerítjük magunkat, hogy objektív kérdésekben igazat mondjuk a körülöttönk élőknek, súlyos esetben akár a hatóságoknak is, azt mindenképpen elvárjuk, hogy legalább a kultúra, művészet, szórakozás világában nekünk tetsző hazugságokkal árasszanak el bennünket nap mint nap.
Ezúttal forradalmi módon az üdítő kivételekből szemezgetünk. Már amennyiben az illúzióktól való megfosztottságot nevezhetjük üdítőnek.
Röhrig Géza első filmszerepe. Szándékosan kerestek amatőrt.
Az ötletadó egy film volt, Nemes Jeles László Cannes óta egy csapásra híressé vált alkotása, a Saul fia, amiről már számos pozitív és negatív kritikát olvashattunk. A Saul fia a Sonderkommando „életébe” enged bepillantást, azaz azoknak az auscwitzi raboknak a világába, akiknek társaik megsemmisítésében, illetve nyomaik eltakarításában kellett segédkezniük a krematóriumok körül. Ez nagyjából eleve kizárja, hogy bárkivel is szívesen azonosuljunk, ennek ellenére a Sault álhatatosan követő kamera arra kényszerít minket, hogy mi is mindent átéljünk, amit a film főhőse: közvetlen közelről szemlélhetjük a krematóriumok mocskos padlóját, amiről naponta ki tudja hányszor mossák fel a meggyilkoltak után maradt szennyet, hallhatjuk az új transzportok bábeli zűrzavarát, a gyerekek sírásával, az egymást kereső rokonok kiabálásával, érezhetjük a lökdösődésüket, érezhetjük az örökös bűzt is, ahogy a sonderkommandósok szürke sáljukat orruk elé húzzák, hogy tovább folytathassák munkájukat.
A magyar film stábja Cannes-ban
A rendező egy interjúban elmondta, hogy a Holocaust filmeknek megvannak a maguk kliséi: kötelező a túlélőkre koncentrálni, a cselekményben mindig lennie kell egy gonosz SS-esnek, de egy emberséges németnek is, aki segíteni akar, és persze elmaradhatatlan valamiféle happy end, hogy a nézők megnyugodjanak. A magyar rendszer nyugatitól való eltéréseinek köszönhető, hogy nálunk még lehetett olyan filmet készíteni, ami szakít ezzel az áldozatok emlékét is meggyalázó, történelmietlen maszlaggal. A meggyilkolt milliók ugyanis nem ezt élték át, sokkal inkább azt, mint Saul: már elevenen a pokol részévé váltak, minden reménysugár nélkül.
Nemes Jeles László. Több mint 10 évig élt “barlanglakóként”, mígnem elkészítette a Sault.
A film lényege számomra egy mondatba belefér: az élet belesűríthető egyetlen reménykedő pillantásba, amit sok kétségbeesett és hiábavaló futkározástól fáradtan egy kisgyerek után vet az ember, akiről nem tud – és már nem is fog tudni soha – semmit sem. Aztán puskaropogás.
Tehát vissza a kiindulóponthoz: hasonlóan megrázó, klisémentes könyvekből gyűjtögettünk.
A legnagyobb fájdalommal talán azt éljük meg olvasóként, ha a főhős, akit sok-sok oldalon át követtünk, akivel saját sorsunkat rokonnak éreztünk, nyomtalanul és értelmetlenül eltűnik. Nem, ezúttal nem halálról van szó, de valami hasonlóról, amit egy embertelen, diktatorikus rendszer követ el az egyénen… Bár megrázó, mégis kötelező!
A jól ismert Nagy Testvér, a filmfeldolgozásból.
Egy értelmetlen halállal végződő értelmetlen életnél kevés ijesztőbb dolgot lehet elképzelni. Meursault, a főhős, kétségkívül bűnös, azonban nem úgy, ahogyan azt a körülötte koncepciós pert kovácsoló bíróság állítja, akik valójában saját emberi létük szörnyűségeivel nem képesek szembenézni…
Közöny – Luchino Visconti filmje a könyv alapján
Cormac McCarthy: Véres délkörök
Amerika, az Új Világ antieposza. A Fiú, akinek nincs anyja, gyakorlatilag apja se, se öröksége, se műveltsége, se mestersége, útnak indul a Vadnyugaton. A kegyetlen vidék egyetlen dologra tanítja meg: ölni. Martalócok közé keveredve véres kegyetlenséggel szerzett indián skalpok árából él, bár a gyilkosság számára szükségszerű rossz. A hőségtől, vértől és whiskey gőztől állandó delíriumban tomboló banda menthetetlenül szétesik. De tud-e élni a névtelen Fiú ezzel a lehetőséggel, vagy nyomtalanul elnyeli a vad vidék?
Hatalmas ívű regény a történelem egyik legérdekesebb korszakáról: Krisztus koráról. A történelmileg hiteles apró részletek dacára mégis lépten-nyomon az az érzés fog el bennünket, mintha rólunk és a posztmodern világról szólna. Urival, a szegény, rövidlátó, cseppet sem daliás római zsidó kamasszal együtt indulunk útnak, hogy a kor legizgalmasabb helyszíneit, Alexandrát, Jeruzsálemet, Athént, Korinthoszt, Babilont bejárjuk. Urinak azonban mindenhol azzal kell szembesülnie, miként forgatja ki a történelem az egyszerű embereket mindenükből – gyakorlatilag értelmetlenül, hiszen a következő zsarnok a legváratlanabb pillanatban nyeli el elődjét, lehetőleg annak még a nyomát is eltörölve. Uri maradandó értékeket próbál találni a tanulásban, a családi életben, a szerelemben, de az élet mindent könyörtelenül elvesz tőle, amiben örömét leli. Mi marad végül neki…?
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége
Houellebecq. Nem látja derűs színben az öregedést.
A Houellebecq hősök negyvenes évei olyanok, amilyet mi nem szeretnénk magunknak. Szép lassan elvesztik a hitüket mindenben, és puszta biológiai funkcióikban próbálnak kiteljesedni. Ebben a regényben ezt az író még megfejelte egy apokaliptikus, embertelen, klónozásra épülő világgal is.
szép új világ…