Állni a szemerkélő esőben, lesni a szobor előtt gyarapodó nemzetiszínű koszorúkat, és mesterkélt szavalatokat hallgatni – a gyerekeknek többnyire ezt jelenti március 15. Bizony, néha nehéz elhinni, hogy akkor és ott mindez (forradalom, sajtószabadság, Petőfi, talpramagyar) véresen izgalmas volt!
Pedig hát olyan egyszerű lenne. Csupán annyi a lényeg, hogy ne információkat próbáljunk szuszakolni a gyerekek fejébe (ara sajnos ott van az iskola), egyszerűen meséljünk nekik, úgy, ahogy ők megértik, úgy, ahogy az nekik érdekes. Akkor is csak ugyanolyan emberek éltek, mint mi. Petőfi egy fiatal srác volt. És lányok, figyelem, volt neki egy kedvese, akit szeretett! Meg egy tábornoka, akiért rajongott, fiúk! És persze fegyvere is. Amit használt is.
A forradalom eleve egy olyan helyzet, ami minden gyerek szívéhez közel áll egy kicsit. Mert ilyenkor felborul a rend, furcsa dolgok történnek, olyasmiket szabad megtenni, amiket egyébként nem. Nem a brutalitásra gondolok most, hanem olyan finomságokra, hogy a Nemzeti Színház színészei ahelyett, hogy előadnák a Bánk Bánt, csak állnak a színpadon, és hazafias dalokat énekelnek. Hogy egy nyomdát megszállnak a forradalmárok, és kinyomtatják a követeléseiket. Hogy Táncsics Mihályt kihozzák a börtönből, és körbehordozzák a városban.
Uncsi? Naná!
Ezeket nem lehetne érdekesen elmesélni? Ugyan már! Ha egyedül nem megy, keress olyan klasszikus adaptációkat, amik direkt a gyerekek szája íze szerint készültek. A Gábor Áron rézágyúja egy gyerekek számára nagyon érthetően megírt, jól mesélhető könyv. A Sándor Mátyás és a Kőszívű ember fiai képregény változatához pedig már te se kellesz, ezt a nagyobban egyedül is szívesen olvasgatják, mert izgalmas, és a képregény forma borzasztóan olvastatja magát. Szóval bátran lágy kreatív! Március 15 nem kell hogy unalmas legyen!
