Új emberként akar élni a Nobel-díjas írónő

Szetlana Alekszijevicsről eddig bizony keveset tudtunk. Valljuk be: legtöbben semmit. Nyomozzatok velem, ki is ez a titokzatos, minden bizonnyal munkamániás nő, aki 67 évesen is saját magát keresi!

Ha valakiről írok, képekre is szükségem van. Ha pedig képeket látok, beindul a fantázia. És persze az előítéletek.

A néhány évig némettanárnőként, majd számos újság munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozó Alekszijevicsről önkéntelenül is a másik legendás (poszt)szovjet újságírónő, Anna Politkovszkaja jut eszembe. Munkássága nagy részében mindkét nő a háború embertelen borzalmait tárta az emberek elé: míg Politkovszkaja a csecsen háborúk szörnyűségeit kutatta, Alekszijevics második világháborús visszaemlékezéseket gyűjtött, illetve az afganisztáni háború áldozatait interjúzta. Politkovszkaját saját lépcsőházában lelőtték  48 évesen, Alekszijevics szerencsésebb volt: megélte 67. évét, igaz, hazájában, Beloruszban hivatalosan nem vesznek tudomást a létezéséről, és hosszú évekig élt önkéntes európai “száműzetésben” mielőtt újra hazatért volna. A sors iróniája, hogy mégis ő az első fehérorosz, aki irodalmi Nobel-díjat kapott. Egy tavalyi interjúban arról beszélt, hogy annyi szenvedés és háború után most végre szerelemről és öregedésről akar írni. Ehhez viszont még meg kell találnia magában egy új embert.

Beszéljen Szvetlana saját magáról – orosz nyelvű sajtóból és a könyveiből fordítok. 

A háborús Kabul, ahol Szvetlana a “Fiúk cinkkoporsóban” c. könyvét írta

“Ha nem felejtjük el a háborút, megnövekszik bennünk a gyűlölet. De ha elfelejtjük a háborút, akkor egy új fog kezdődni. Így mondták a régiek.” (A háború nem asszonyi dolog)

Szvetlana Kabulban

“Afganisztánból hazaérkezve tudtam, hogy élni fogok! Csernobilban viszont fordítva volt: pont akkor ölnek meg bennünket, amikor hazaérkezünk.” (Csernobili imádság)

Csernobil. Itt Szvetlana a katasztrófa áldozataival, többek közt beteg gyerekekkel készített interjúkat.

“Megváltozott a halálhoz való viszonyom. Fiatalon úgy gondoltam, hogy az ideák többet érnek az emberi életnél. Végülis egy olyan nemzedékből származom, amit csak meghalni tanítottak meg. Senki nem tanított minket arra, hogyan legyünk boldogok, hogyan szeressünk. Traktort vezetni tanítottak minket… Senki sem beszélt a világ bonyolultságáról, a másik ember bonyolultságáról, a boldogság bonyolultságáról, hogy milyen nehéz megtalálni a harmóniát. Ma már mindennél többet ér számomra az emberi élet.” (Komszomolszkaja Pravda, 2014)

A Gulág, Szvetlana egy másik témája. 

“Jó, ha vannak otthon öregemberek. Ameddig ők élnek, mi gyerekek vagyunk…” (Az utolsó tanúk)

“Az én szülőföldem a gondolat. A gondolatok embere vagyok. Teljesen alkalmatlan vagyok a gyakorlati dolgokra, mindig van mellettem valaki, aki a mindennapi ügyeimet intézi, mert én ezt az időt másra használom fel. A gondolataim a legfontosabbak a számomra.” (Komszomolszkaja Pravda, 2014)