Csáth Géza már nagyon fiatalon tehetségesnek bizonyult a legtöbb művészeti ágban, ezért nehéz volt eldönteni, hogy a ráadásul feltűnően jóképű fiatalember melyiknek is szentelje magát. Apja hegedűművésznek szánta, őt magát a festészet vonzotta, de igazság szerint egyikhez sem volt elég türelme. Írásai azonban korán feltűnést keltettek, és a Bácskai Hírlap már 14 évesen lehozta egy zenekritikáját.
Családi fénykép. A gyerekek között van Csáth Géza is.
A fiatalember végül az orvosi egyetemen kötött ki. A Nyugatnak 1908-as alapításától munkatársa volt. Ugyanebben az évben jelent meg első novelláskötete, A varázsló kertje. Frissdiplomás orvosként az Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni.
Idegorvosként – de még morfinista korszaka előtt – írta meg egyik legjelentősebb alkotását, Egy elmebeteg nő naplója címen. A végzetes pillanatot, amikor először adott be magának morfiumot, Csáth pontosan lejegyezte: 1910. április 10, hajnali fél hat. Először tévesen diagnosztizált tüdőbaj tüneteit akarta enyhíteni a szerrel, a későbbiekben pedig a tudatmódosító hatásokat akarta vizsgálni, méghozzá saját magán. Élményeit irodalmi alkotásaiban is megörökítette.
Csáth Géza: “Csak nézni kell ezeket a rajzokat…”
A függőség akkor hatalmasodott el rajta, amikor 1914-ben katonaorvosi szolgálatra hívták be. Három év múlva le is szerelték megromlott egészségi- és idegállapota miatt.
Csáth Géza: “Méla akkord: hívnak lábat mosni”
A következő években falusi orvosként próbálta normalizálni az életét, de állapota csak fokozódott, míg végül paranoia miatt a bajai elmegyógyintézetbe került. Ami 9 éve intellektualizáló kalandként indult, az véres ámokfutásba torkollott: Csáth a kórházból megszökve lelőtte feleségét és gyermeke anyját, Jónás Olgát, és magát is megpróbálta megölni. Sikertelen öngyilkossági kísérlete után újra kórházba került, ahonnan ismét megszökött. Végül miután letartóztatták a szerb demarkációs vonalnál, halálos adag pantopont vett be. A fiatal zseni mindössze 32 évet élt, mégis megfáradtan, betegen, rengeteg szenvedéssel a háta mögött halt meg. Végrendeletében agyvelejét, szívét és máját első munkahelyére hagyományozta, ahová vizsgálat céljából el is szállították azokat. A tragikus sorsú író azt szerette volna, ha sírjára nagy, feketére pácolt tölgyfakeresztet állít az “utókor”, és belevéseti Weiner Leó Chopin emlékére írt művének utolsó öt ütemét. Kérése azonban nem valósult meg, mert mindmáig jelöletlen sírban fekszik Szabadkán.
egy igazi legenda, akinek az élete vetekedett a leghagymázasabb képzelgésben fogant műveivel…
Kár volt. 🙁